2010.09.21. - 2010.10.10.

Elkészült a szószedet 1.0-ás verziója. Ezt természetesen bővíteni, formálni fogjuk, miközben sokasodnak a bejegyzések, így egyre inkább értelmet és teret nyer majd a benne rejlő címkefelhő is.

Mielőtt repülőre szállnánk és némi kalanddal fűszerezve suhannánk Shanghaiba Amszterdamon át, toporognék még kicsit itthon, mert legalább lélekben (és blogon) tartson tovább ez a kínai út három hétnél!

Nos, sokáig kerestem a hátizsákomat. (Íme a személyleírása: sötétkék, ha jól emlékszem karcsúsága dacára nyolcvanas bendőjű és ennek megfelelően nagyszájú.) Kerestem mindenfelé, leginkább persze a negyvenkevés négyzetméteren, amit otthonomnak tudhatok, de zaklattam a családomat, barátaimat, nem adtam-e kölcsön valakinek, akadt, aki még kutatott is utána, sőt, az évekkel ezelőtti barátnőmet is felhívtam, tud-e bármit róla, és különben is, AZONNAL ADJÁTOK VISSZA, DE RÖGTÖN! Ezt a hercehurcát az utazás előtti hétvégén untam meg, szombaton elbumliztam az Europarkba, ott találtam egy fess, kékesszürke, hetven literes, Kilimanjaro Plus típusú hátizsákot leárazva tizenötezerért, és kaján örömmel fáradtam a pénztárhoz. (Tanzániai vulkánnal a hátamon remek dolog lesz Kínában fel-alá caplatni, gondoltam.) Mivel tudtam, hogy a folyószámlámon már egy megveszekedett garas sincs, hiszen 6000 híján az összes forintomat friss, ropogós euróvá tettem, hitelkártyával meg nem bírtam soha, ezért a céges kártyámmal hozakodtam elő… Amit olyan, de olyan régen használtam, észre sem vettem, hogy 2009 novemberében lejárt. Szóval az esélytelenek nyugalmával ácsorogtam a pénztárnál és pislogtam bután. Felhívtam hát a tesómat, hogy finom rábeszélésként kérdezzem meg, merre jár. Végül az ő hitelkártyájával vettük meg a zsákot.

Amúgy tesómnak is kellett egy méretesebb darab: ő az egyik kolleganőjétől kérte kölcsön. Az út során kiderült, mindkét zsák kiállása remek. Álltak, akár Guilin városában a Fubo Shan:

A dolog pikantériája, hogy két nappal ezelőtt ezt a levelet kaptam a nővéremtől: „Ma rendet raktunk a kertben. Bemegyek a garázsba pakolászni. Szerinted mit találtam a lomtalanításra váró cuccok között?... Elárulom: Egy 70 és egy 80 literes hátizsákot...” Ennyit a hátizsákok vásárlásáról és kölcsönkéréséről.

Szóval, amíg vártam a nővéremet, hogy jöjjön és megvillogtassa a hitelkártyáját, csellengtem kicsit az Europarkban és beszédelegtem az első könyvesboltba. Igaz, a neten nem néztem, de már korábban is kajtattam egy jóféle kínai útikönyv után, rajtaütésszerűen jártam különböző könyves- és térképboltokban, de valahogy sosem akadt Kínáról szóló, nemhogy tetszésemnek megfelelő. Erre tessék, ott várt rám a tökéletes útitárs! Igen, indulás előtt két nappal, és igen, a boltban, ahová csak azért tértem be, hogy elüssem valahogy az időt, amíg fizetni tudok végre a zsákért. A könyv kicsit szamárfülesen, de annál kacérabban kínálgatta magát 5990 forintért. Naná, hogy odaadtam érte a hétvégére szánt, maradék hazai pénzemet! Ő volt az:

(Kossuth Kiadó, ISBN 9789630955218)

Bár megviselte az utazás – Ming például leöntötte teával, a hazarohanásban pedig úgy meggyűrődött, akár egy gondterhelt sharpei homloka –, jó és hasznos társnak bizonyult. Nem győztük könyvjelzővel, mert remek ötleteket, támpontokat és tanácsokat adott – s persze olykor-olykor tévedett. Hiába, Tom Le Bas 2006-ban szerkesztette, a kiadás 2008-as, ma 2010-et írunk, közben meg a világ, s főleg Kína, változik.

De mindezekre visszatérünk még, későbbi bejegyzésekben.

― Te, nem megyünk Kínába?
― De.
― És? Mennyi időre?
― Hát, minimum egy hónapra.
― Akkor szedjük össze a csapatot!

Valahogy így kezdődött. Azt, hogy melyikünk tette fel a kérdést és melyikünk vágta rá azonnal, pillanatnyi gondolkodás nélkül, hogy de, már nem tudnám megmondani. Nem volt többé kérdés, eldöntöttük, megyünk Kínába. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Laci jó pár évig dolgozott Pekingben másodmagával és 2005 márciusában öten meglátogattuk. A meglátogatás ez esetben szerényen annyit jelent, hogy kis megszakítással (és fogyatkozással) egy hónapra beköltöztünk hozzá. Tehát az összeszedendő csapat alatt a 2005-ös bagázst értettük. Csakhogy amikor megemlítettük, hogy megyünk Kínába, de rögtön, még idén, és nem csak úgy, hanem egy kerek hónapra, meglehetősen egybecsengő válaszokat kaptunk:
― Á, majd jövőre. Idén Mexikó, hogy mexikói csajok testéről igyam a tequilát.
― Nem megyünk inkább jövőre? Most az összes pénzem, erőm, akarásom, akármim a lakásra megy rá, de talán jövőre összekapom magam.
― Hú, úgy mennék, de most nemhogy egy kanyim nincs, még mínuszban is vagyok. Jövőre?
Illetve volt még ez:
― Jó nektek.

Így szűkült a csapat hirtelenjében kétfősre. De nem vakartuk sokáig a fejünket, ha ketten, hát ketten.
(Ezúton üzenjük az érintetteknek, hogy immár egy garasunk sincs ― nekem legalábbis nincs ―, de jövőre szívesen megyünk megint.)
Aztán ― mintegy véletlenül ― megkérdeztem a nővéremet:
― Te, ne adjak kölcsön?
Mire ő:
― De.
Így vált háromfőssé a csapat.

Látjátok? Egy-egy ilyen hamari DE dönti el az emberek sorsát. ;o)


2005 márciusában:



Nos, elérkezett a tervezés ideje. Pekingben már voltunk eleget felkiáltással elhatároztuk, hogy mit nekünk Nagy Fal, menjünk inkább délre! Laci volt a szószóló: Shanghaiban még alig volt, az neki kell; Hangzhou jó, kezeskedik érte; Guilin és Yangshuo is jó, azokért még kezeskednie sem kell, mert a cukorsüveg hegyek hallatán úgyis elkap minket harci láz; Kumingra meg kíváncsi, mert ha minden igaz, ott is jók a hegyek. Én a magam részéről Chegduhoz és Leshanhoz ragaszkodtam, nehogy már pandapark és jókora Buddha nélkül maradjak. Abban mindhárman egyetértettünk, hogy Hongkong jó, tehát ez is eldöntetett. Aztán meg úgy véltük, kellene egy kis tengerpart, némi fürdőzés, így raktuk be az útvonaltervbe Xiament, hadd szóljon.

Hanem ez a fránya Yuan manapság már nem 23, de 32 Ft, és a szállás is drágább, mint 2005-ben, főleg, hogy nem lesz kinél lakni, mindenhol szállodázni kell. Hú, odass, a vonat is tök drága már, nemhogy a repülő! (Persze mind a szállás, mind az utazás kapcsán kiderült később, hogy a netben nem kell túlzottan bízni, de ez maradjon más bejegyzések témája.) Na, ha nem lesz elegendő egy hónapra a pénzünk ― illetve, ha csak Lacinak lenne elegendő pénze ―, és amúgy sincs annyi szabadságunk ― illetve csak Lacinak van annyi ―, akkor, a francba is, menjünk, de csak három hétre! Kinyitottuk a Google Maps-et, majd összedobtunk egy XLS-t, beletoltuk az útvonaltervet, időpontokkal, utazás- és szállásköltséggel, és kiderült, hogy a három hét izzasztóan szoros: sok az állomás, sok az utazás. Ne kelljen már loholni, ejnye! Úgyhogy, ha fájó szívvel is, kihúztuk a listáról Xiament. Fene vigye, akkor majd Hongkongból egyenest Shanghaiba repülünk vissza! Hát persze.

A repülőjegy vásárlás nem ment gördülékenyen, sokba került a lustaság. Jó előre megnéztük és örömmel megállapítottuk, hogy kijevi átszállással meglesz a Budapest―Shanghai fejenként úgy 150000-ből oda-vissza, aztán… Pató Pál módjára nem vettünk jegyet. Hm. Másfél hónappal később, már nemhogy kijevi, de moszkvai átszállással sem volt semmi, maradt a KLM a maga horribilis amszterdami illetékével, és csak azért úsztuk meg az egészet fejenként 216500-ból, mert augusztus ötödikén bepróbáltam egy repülőjegy foglalást a NagyPihenes.hu-n. Ezt ugyan eleinte drágálltuk, ám augusztus tizedikére már nem annyira, úgyhogy lóhalálában összekapartam a pénzt és rohantam fizetni. Akkor vált biztossá, hogy szeptember 20-án indulunk és október 11-én érünk haza. Aztán a vízumkérés is az utolsó pillanatra, jóval a repülőjegy vásárlás utánra maradt, ráadásul Laci nem találta az útlevelét, tehát augusztus végén állt neki újat csináltatni és csak utána vízumot. De végül csak lett repülőjegy, útlevél, vízum, szóval minden, ami egy efféle utazáshoz szükséges, így szeptember 20-án szépen, kellő magabizással taxiztunk Ferihegyre.

Agyő!

Három hét Kínában? Nem elég. Na de, „csak úgy” dél-Kínában? Mondom, nem elég. Shanghai, Hangzhou, Guilin, Yangshuo, Kunming, Chengdu és Leshan hogyan is férhetnének bele három pöttömnyi, zilált hétbe? És mi minden kimaradt! Nem jártunk sem Hongkongban, sem Xiamenben, de Dalira, Lijiangra és Yuanmoura sem maradt idő, az Emei-hegyről nem is szólva. Ellenben Suzhou úgy toppant elénk, váratlanul, a szebbik arcát esősen mutatva, akár egy mesebeli látomás.

Ez a blog tehát emléket kíván állítani annak a három hetes kínai útnak... Túrót! Még hogy emléket állítani? Eleven, izgő-mozgó emlékek ezek, tombolják csak ki magukat! Oriental Pearl, sörnyitó, hamis busz, vizuálimpakt, 22 órás vonatút, hegyek, rizsföld, hanyatt vágódás hátizsákkal, libegő és bob, kőerdő, kínai takony, pandák és Buddha, sok-sok vizuálimpakt. A blog meg nem kevesebbre – s ezzel persze lehetetlenre – vállalkozik, minthogy megmutassa, mi is az a vizuálimpakt.

A vizuálimpakt jó!